A Bolondos labirintus gyerekkorom egyik kedvenc játéka. Szerintem az teszi igazán izgalmassá, hogy minden játékkör más és más, sosem ismétlődik ugyanaz. Ez tipikusan egy olyan játék, amit ez egész család élvezettel játszik, főleg a gyerekek, akiknek már nyolc éves kortól ajánlott. Mondjuk, manapság már nemigen játszunk vele, de ha a kis unokatesóink jönnek, mindig lenyomunk pár partit.

A játék tartozékai: egy 7*7-es játéktábla, melynek a páros sorai tologathatók, a páratlanok pedig fixek, tehát így összesen 16 fix lap van a táblán és  még 34 darab mozgatható tartozéka van. Ezen kívül 24 titkos kártya található, amiken különböző figurák találhatók, és mivel max négyen lehet játszani, ezért négy darab bábu van a dobozban.

A játék úgy kezdődik, hogy véletlenszerűen felhelyezzük a mozgatható pályalapokat a táblára, itt azért arra kell törekednünk, hogy minél nehezebb pályát állítsunk össze, hiszen ez a játék lényege. Máskülönben nem lenne túl izgalmas, ha mindenki simán el tudna jutni bárhova. Ezek után szétosztjuk a titkos kártyákat, amiket mindenki maga elé helyez lefordítva. Mindig csak a legfelső figurát lehet megnézni, így nehezítve a játékot. A társas célja, hogy a labirintus páros járatait tologatva kell utat találnunk a kincsekhez, állatokhoz, illetve szellemekhez. Ha ügyesek vagyunk, akkor mi kaparinthatjuk meg elsőként a különböző figurákat, tehát megnyertük a játékot.

Sort egyébként úgy tudunk tologatni, hogy van egy plusz lap, amit bármelyik sor végére elhelyezhetünk, így odébb tolva eggyel azt. Tolni minden körben muszáj minden játékosnak, de lépni nem kötelező. Persze arra is figyelni kell, hogy ha nem lépünk, hol időzünk, hiszen lehet, hogy játékostársaink arrébb tolnak minket, ami akár keresztülhúzhatja a számításainkat is. Ha valamelyik tolható sor szélén állunk és valaki a másik irányból pont azt tolja el eggyel, akkor a bábunk átkerül a pálya túlsó oldalára. Ez lehet eléggé kiszúrás is, de mi is megtehetjük szándékosan, hogy közelebb jussunk a kitűzött célhoz. Ha eljutottunk az összes titkos kártyán szereplő figurához, nincs más hátra, csak visszamenni a kiinduló kövünkre. Az nyer, aki elsőnek visszaér a "házába".

Szerintem a Bolondos labirintus élvezetes, és viszonylag pörgős játék, ezen felül fejlesztőleg hat a gyerekekre, mivel nagy odafigyelést és koncentrációt igényel egy-egy út megtervezése. Egy játékmenet körülbelül 20 perc, szóval akár több kört is le lehet játszani egymás után. Egyébként ez a játék is a kilencvenes évekhez kötődik, szóval nem egy mai darab. De természetes vannak modernebb Disney-s kiadások a mai ifjú generációknak.

A Trivial Prursuit egy műveltségi társasjáték, melynek nagyszerűsége egyszerűségében rejlik. További előnye, hogy mindenki játszhatja, gyerektől idősekig, mivel többféle kiadás létezik. Van Genius kiadás, amiben irtó nehéz kérdések is vannak (csomó nem is alapműveltség), van Family kiadás, ami gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szól, és persze van junior is, ami csak a kisebbeknek tartalmaz kérdéseket.

A játékszabály igen egyszerű: különböző témakörökben kell helytállnunk, és minél több kérdésre helyesen válaszolnunk, így megnyerhetjük a partit. Összesen hat témakör van: irodalom, földrajz, művészet, természettudomány, sport és szórakozás. A játék tartozékai: egy játéktábla, kártyák, melyeken a kérdések találhatók, hat különböző színű kör alakú bábu, és minden színből hat, vagyis, összesen 36 sajtdarab, meg persze dobókocka. A játék egy kör alakú pályán játszódik, ahol az egyes mezőkön a különböző témakörök különböző színnel jelennek meg. Dobókockák segítségével tudunk a táblán haladni, ez több irányban is lehetséges, aszerint, hogy milyen kérdéscsoportra kell még válaszolnunk. Minden színből van egy speciális mező, ahol a jó válaszért egy megfelelő színű sajtdarabkát kapunk. A játék célja, hogy minden színből összegyűjtsünk egy sajtot. Minden jó válasz után újra rajtunk a sor, újra dobunk és válaszolunk egy kérdésre. Ha nekünk sikerül először, el kell érnünk a pálya közepét, ahol egy, a játékostársaink által választott kérdésre kell válaszolnunk, ha ez is sikerül, mi vagyunk a nyertesek.

A Trivial Pursuit-et maximum hatan, vagy hat csoportban lehet játszani, tehát viszonylag nagyobb társaságban is kítűnő szórakozást nyújt mindenkinek, senki sem unatkozik hosszú ideig. Attól függ, hogy mennyi ideig tart egy menet, hogy melyik kiadással játszunk. Például a családi kiadásban nincsenek olyan nagyon nehéz kérdések, elég hamar le lehet zavarni egy partit, de a Geniusnál olyan brutál kérdések vannak, hogy akár órákig is eltarthat egy kör. Mi úgy szoktuk felgyorsítani a játékmenetet, hogy nem csak a speciális mezőkön lehet sajtdarabhoz hozzájutni, hanem bármelyiken, így sokkal hamarabb véget és egy játék. Egyébként most már lehet kapni kisebb kiszerelésben is, de mi ha elutazunk, akkor csak a kártyákat szoktuk magunkkal vinni. Minden csapat egy dobókockával dob, amilyen értéket dob ki arra a kérdésre kell válaszolnia.

Összességében a Trivial Pursuit egy nagyon jó kis játék, sokat lehet belőle tanulni. Jó szórakozást nyújt azért is, mert kifejezetten jókat lehet azon röhögni, hogy milyen bazi nehéz kérdést kap a másik, vagy esetleg mi is. Szerintem egész estét betöltő játék, ami mellett nem javasolt a mértéktelen alkoholfogyasztás, hiszen ilyenkor még jobban elhúzódhat egy menet. És persze nem mindenki számára vicces, ami az ittas játékosok szerint mókás. Egyszóval mindenkinek ajánlom, mert remek szórakozást nyújt mindenféle társaság számára.

Retrojáték sorozatunkat egy kereken 60 éves játékkal kezdem meg, ami a 90-es évek elejei társasjáték-inváziónak köszönhetően kis hazánkban is elég sokan megismerhettek. Ahogy azt a címből ki lehet találni, a bűnügyi játékok koronázatlan királyáról, a Cluedo-ról van szó. Ha jól emlékszem, olyan 93-94 környékén volt szerencsém először kipróbálni a társast, ami már az első pillanattól kezdve lenyűgözött. A Ki nevet a végén szocializálódott fejemmel el sem hittem, hogy egy játéknak egyáltalán lehet története, pláne nem egy véres bűnügyi sztori, ami a Cluedo kiindulópontját képzi: a Tudor Villa pincébe vezető lépcsőjének tetején holtan találják Dr. Black-et. A halál oka: gyilkosság, az elkövető pedig kizárólag a vendégek és személyzet közül lehet valaki. A gyanúsítottak névsora a következő: Mustard ezredes, Plum professzor, Green atya, Mrs. Peacock, Miss Scarlett és a takarítónő, Mrs. White. A játék során nyomozók bőrébe bújva kell kiderítenünk, vajon hol, milyen eszközzel és ki gyilkolta meg szegény, jóravaló Dr. Black-et.

A 17 éves magyar kiadás

A Cluedo tipikusan olyan társas, ami az egész családnak készült: összesen hatan játszhatják, a szabályai egyszerűek, a szerencse nem olyan meghatározó a végkimenetelt tekintve. A játék alapvető elemei a következők: egy tábla a Tudor Villáról, ami a játékteret képzi, hat-hat figura a gyanúsítottakról és a fegyverekről, illetve 21 kártya a szobákról, lehetséges elkövetőkről és gyilkos eszközökről. Első lépésként mind a három csoportból kiválasztunk egy-egy kártyát, és elrejtjük a kellékek közt található fekete tasakba. Ezeket a lapokat senki sem láthatja, hiszen a játék célja az, hogy rájöjjünk, ki mivel és hol követte el a gyilkosságot. Ezek után a maradék lapokat szétosztjuk, mindenki választ magának egy karakterbábut és elkezdődik a játék.

A tábla egy része

A játékosok dobókockával dobnak és a mezőkön lépkedve közelítenek egyes szobák ajtaja felé. Ha belépnek egy terembe, gyanúsíthatnak, amihez meg kell jelölniük egy személyt és egy fegyvert. A soron következő játékos a lapjai közül kiválasztja azt a kártyát, ami szerepel a gyanúsított listán, majd megmutatja. Például én azt állítom, hogy Mrs. Peacock gyilkolt a biliárdszobában, méghozzá egy gyertyatartóval, akkor a tőlem balra ülő játékosnak, ha lapjai között szerepel valamelyik gyanúsításom, akkor azt kötelezően meg kell mutatnia, de úgy, hogy csak én láthassam. Ha a szoba-, a fegyver- vagy a személykártyák közül egy sincs nála, akkor az utána következő mutat, és így tovább. Ha senki sem tud mutatni, és az én kezemben sincsen olyan kártya, ami cáfolná a gyanúsításomat, akkor kinyithatom a rejtett borítékot, hogy megbizonyosodjam, bevált-e a tippem. Ha igen, akkor véget ér a játék és én leszek a detektívek királya, ha nem, akkor a játék folytatódik, de immáron nélkülem. A gondolkodásban segít a nyomozói jegyzet, melyen minden fegyver, szoba és személy be van jelölve, így ha valamit biztosan kizártam, elég csak egy x-et biggyeszteni az adott rubrikába.

A gyilkos fegyverek

Az élvezetes játékmenet alapján az idén 60 éves Cluedo méltán népszerű még ma is. A szabályokat pillanatok alatt meg lehet tanulni, és egy olvasni épphogy tudó elsőstől kezdve a felnőttekig mindenki egyaránt jól tud szórakozni. Egy parti viszonylag gyorsan, akár 15-20 perc alatt is véget érhet, szóval érdemes egyszerre több menetet is játszani, így mindenkinek nagyobb az esélye, hogy legalább egyszer győzedelmeskedjen. A Cluedo népszerűségét többek között az is mutatja, hogy mennyire beépült a populáris kultúrába: filmek, sorozatok hivatkoznak a társasra Mustard ezredest vagy éppen Green atyát emlegetve. Sőt még egy 1985-ös film is feldolgozza az eseményeket. A Clue című mozi DVD különlegességét az adja, hogy több alternatív befejezést is meg lehet tekinteni, melyekben más és más a gyilkos. Ezek után nem csoda, hogy számos különleges kiadás is napvilágot látott, úgy mint Simpsons és Harry Potter változat, vagy a Hitchcock verzió, melyben a rendező leghíresebb karakterei alakítják a gyilkosokat. Számtalanszor játszottam már a Cluedo-val, de még mindig nem tudtam igazán megunni. Persze, baráti társaságban már nem ez a sláger, de ha gyerekek jönnek vendégségbe még mindig előszedjük a szekrényből a bűnügyi dobozt.

A Rikiki egy igazi klasszikus játék. Abban különbözik az eddig ismertetett társasoktól, hogy nem kell hozzá semmilyen extra játékot és kelléket megvásárolnunk, mivel csupán egy (vagy ha többen játszunk, akkor kettő) pakli francia kártyára van szükségünk. Ez a kártyajáték igazán szórakoztató, viszonylag egyszerű, egy pár kör lejátszása után mindenki számára világossá válnak a szabályok, és simán indulhat a játék.

A játék célja egyszerű: előre meg kell tippelni, hogy egy-egy körben hány ütést tudunk elvinni. Természetesen ez néha igen nehéz feladat: nagy szerepe van a tudásnak, a szerencsének, és persze játékostársaink játékstílusa is befolyásolhat bennünket abban, hogy az adott körben hányat fogadjunk.

A játék menete

Az osztás körben halad úgy, hogy az első körben egy lapot, minden további körben eggyel több lapot osztunk. Tehát az első körben egy lappal játszunk, a tizedikben pedig tízzel. Ezzel együtt az osztó és a kezdő játékos személye is mindig eggyel tolódik. Az első kör egyébként különlegesnek számít, hiszen itt nem a saját lapunkból kell megtippelnünk, hogy hányat viszünk (0-t vagy 1-t lehet), hanem kártyánkat a homlokunkhoz tesszük, úgy hogy a többiek jól lássák, és játékostársaink lapjából kell megtippelnünk, hogy elvisszük-e az ütést vagy sem. Ezek után minden körben már csak a saját lapjainkból játszhatunk. Az osztás során felcsapunk egy lapot, ez lesz az adu.

Fő szabály a következő: a hívott színre azonos színt kell tenni, ha nincs színünk, akkor muszáj adut tenni, ha az sincs, akkor tetszőleges lapot tehetünk. Ezen kívül fontos még, hogy más kártyajátékokkal ellentétben itt nem kötelező überelni, vagyis nem muszáj megütnünk a már korábban kijátszott lapokat, azaz nincs ütéskényszer. Ezek alapján logikus, hogy azé lesz az ütés, aki a legnagyobbat tette bele az adott színből, ha pedig adu is kerül az ütésbe, akkor az viszi a kört, aki a nagyobb adut tette.

A fogadás a következőképpen zajlik: mindenki, miután eldöntötte, hogy lapjai hány ütést érnek, beteszi a kezét középre, és a közös vezényszó (ri-ki-ki) elmondása után, mindenki egyszerre az ujjain mutatja tippje számát. Fontos, hogy egyszerre mutassuk, mivel előre nem tudhatjuk, hogy a többieknél milyen lapok vannak leosztva, így ebből lehetetlen helyzetek is keletkezhetnek. Előfordul például, hogy három lapra ötöt fogadunk, ilyenkor biztosan lesz két bukás a körben. De ha a társaság túl bátortalan, az is lehetséges, hogy kevesebbet fogadunk, mint ahány ütésen osztozni kell.

A pontozást egy előre meghatározott játékos vezeti. Mindenki, aki teljesíti fogadását, 10 pontot kap, plusz annyiszor 2 pontot, ahány ütést vállalt. Aki elbukta az adott kört, tehát többet vagy kevesebbet vitt, mint amennyit fogadott, annak annyiszor -2 pont jár, ahányat tévedett. A pontokat minden kör végén összesítjük. Ezen felül a pontokat jegyzetelő játékos azt is feljegyzi, hogy ki hányat tippelt a körök elején. Ez azért fontos, hogy később ne legyenek félreértések és ne lehessen csalni.

A játékot addig játszhatjuk, amíg egytől mindenkinek egyforma számú kártyát tudunk osztani (pl 4 ember 13 lap, vagy 5 ember 10 lap). Egy menetet oda-vissza játszunk, ez azt jelenti, hogy 1-x-ig (x az uccsó kör) és x-1-ig vissza is.

A főbb paraméterek ezek voltak, még kiegészítésként annyit jegyeznék meg, hogy a legideálisabb az, ha négy játékos játszik, hiszen ilyenkor a végén az összes lapot ki tudjuk osztani. Ebben az esetben az utolsó (tizenharmadik) körben nincs adu, így csak a színre színt tenni szabály érvényesül. Általában egy paklival maximum öten érdemes játszani, hattól nyolc emberig már kettővel izgalmasabb. Ebben az esetben annyi a különbség, hogy minden lap kétszer szerepel, és az ütés az viszi, aki később teszi be ugyanazt a lapot. Tehát az a kártya erősebb, ami másodszorra játszanak ki. Ha már két paklival játszunk, kicsit nő a szerepe a szerencsének, hiszen itt nincsenek biztos ütések sem. Például nem fogadhatunk tutira az adu ászra, mert van még egy belőle.

Összességében látható, hogy a Rikiki egy igen egyszerű és szórakoztató kártyajáték. Nagy előnye hogy sokan lehet játszani, nem igényel olyan nagy erőfeszítéseket, ezért sörözgetés-borozgatás, beszélgetés közben is kitűnően lehet játszani. Ezen kívül eléggé pörgős, nem kell sokat várakozni, míg újra ránk kerül a sor. Nekem személy szerint ez a kedvenc kártyajátékom, már egész kis korom óta játszom, úgyhogy mindenkit csak bátorítani tudok a kipróbálásra.

Csavarokat meghúzni…, töltést ellenőrizni…, öveket becsatolni…, és már indulhat is a szállítmány, a galaxis másik végébe!

A Galaxy Trucker, azon kevés játékok egyike, ahol a kedves vásárló pont azt kapja, amire a társasjáték doboza alapján számít. Egy mókás, komolytalan kis játék, amely gyors lefolyású, szórakoztató, időnként izgalmasnak mondható. Túl sok taktikai tervezőkészséget nem kíván, inkább a gyorsaságot és a szemfülességet jutalmazza. Az újszerű mechanizmussal rendelkező játékot, egy cseh kiadó dobta piacra 2007 őszén. Karácsonykor a fa alatt bukkantunk rá; hamar berepültük, és azóta is gyakran gyűjtögetjük a repült órákat, néha a hasunkat fogva a röhögéstől :)

A képek a www.gemklub.hu és a www.boardgamegeek.com - ról származnak.

Az Abalone azon játékok egyike, amelyben nincs szerepe a szerencsének, vagyis semmilyen külső véletlen tényező sem befolyásolja a játék menetét. Az Abalone már régóta része a játékgyűjteményünknek, ennek ellenére elég ritkán vesszük elő, mivel csak ketten lehet játszani, szóval ez nem kifejezetten partyjáték.

A társas egyszerű elemekből áll: egy hatszög alakú tábla, és 14-14 fekete és fehér golyó alkotja a játékot. A játék menete elég könnyű, csupán tologatnunk kell a golyókat. Az nyeri a partit, akinek először sikerül az ellenfél golyóiból hatot kilökni a pálya szélére. A golyókat persze meghatározott szabályok szerint lehet léptetni:

• Először is maximum öt golyó mozoghat a pályán, ebből maximum három lehet saját és kettő az ellenfélé.
• A legfontosabb szabály, hogy mindig a saját golyóinknak kell többségben lenni az ellenfélével szemben, vagyis három saját golyóval el tudjuk tolni az ellenfél egy vagy két golyóját, de hármat már nem. Ugyanígy két golyónkkal eltolhatunk egyet a másik színből.
• A következő szabály, hogy nem csak előre és hátra mozgathatjuk bábuinkat, hanem oldalirányba is, de ez csak akkor lehetséges, ha mindegyik érkezési hely üres. Természetesen itt is maximum három golyót tologathatunk egyszerre.

Tehát látható, hogy a szabályok nem túl bonyolultak, gyorsan bele lehet jönni, de szerintem azért csak egy jó pár menet után lehet igazán élvezni ezt a játékot. Ezt saját tapasztalatból is tudom, kell egy kis idő, és egy pár játék ahhoz, hogy az ember ráérezzen a dolgok menetére. Az Abalone-nak több olyan előnye van, ami nagyszerűvé teszi. Az egyik, amit már említettem, hogy nincs benne szerencsefaktor, a másik pedig az, hogy tulajdonképpen egyik játék sem egyforma, vagyis sosem ismétli önmagát. Ezen felül még izgalmasabbá teszi a játékot, ha minél gyakrabban cserélgetjük játszópartnerünket, hiszen így többféle stratégiával kell megküzdenünk.

Összefoglalva tehát az Abalone egy nagyon szórakoztató, egyszerű logikai játék, amihez ki kell alakítanunk egy használható stratégiát, amely elvezet minket a győzelemhez. Ezen kívül mindenképpen meg kell jegyezni, hogy nagy ötlet volt a gyártóktól többféle méretben is piacra dobni ezt a játékot, hiszen így akár simán játszhatunk egy hosszabb út során a kicsi méretűvel, meg persze otthon kényelmesen a nagy kiadással is.

Első ránézésre azt gondolhatjuk, hogy a Keltis jogosan nyerte el az év játéka címet, hiszen Reiner Knizia neve ad garanciát a jó szórakozásra. Ennek ellenére csalódnunk kell, mert szerintem nem egy nagy durranás. Kellemes elfoglaltságnak mondanám, ám hihetetlennek tartom, hogy 2008-ban nem volt ennél jobb játék. Mondjuk azt is meg kell jegyezni, hogy manapság szinte csak olyan társasok nyerhetik el ezt a címet, amik az egész családnak biztosítanak önfeledt szórakozást. Tehát nem csak azt nézik, hogy jó-e a játék, hanem azt is hogy ne legyen túl bonyolult, és még a kisebbek is élvezzék. Ezek után lássuk, miről is szól a Keltis.

A játék legfontosabb tartozéka egy kártyapakli, amiben számozott lapokat találunk 0-10-ig, és ezek a lapok öt különböző színüek lehetnek. Ennek megfelelően öt különböző színű úton kell bábuinkat minél tovább eljuttatni. Ezt úgy tehetjük meg, hogy az ösvényeknek megfelelő színű kártyákat játszunk ki növekvő, vagy csökkenő sorrendben. Egyébként kezünkben mindig nyolc lap van, ha kijátszunk egyet, rögtön pótoljuk is. A játék lényege, hogy minél több pontot szerezzünk, vagyis minél előrébb juttassuk bábuinkat. Fejenként öt bábuval rendelkezik mindenki, ezek közül az egyik kétszer akkora, mint a többi, tehát az ezzel elért pontszám, a játék végén duplán számít. Ezért jól meg kell gondolni, hogy melyik ösvényen indítsuk útnak ezt a bábut, hiszen a végén sok múlhat rajta.

Ezek mellett változatosságot jelent, hogy vannak mozgatható lapok, amiket nekünk kell minden játék elején felhelyezni a pályára. Ezek között az extra lapok között vannak azonnali győzelmi pontot érő korongok, vannak olyanok, amikkel még egyet léphetünk valamelyik bábunkkal, és vannak olyan kövek, amiket azért érdemes gyűjtenünk, mert a játék végén plusz pontokat jelentenek, hiányuk negatív pontokat von maga után.

Törekednünk kell arra, hogy a különböző színekből minél hosszabb sorozatot gyűjtögessünk, mert így tudjuk bábuinkat minél előrébb juttatni. De itt jön a Keltis legnagyobb hibája, azaz, hogy túlságosan nagy szerepe van a szerencsének. Szerintem ez a tényező nagyban lerontja a játékot, mivel teljesen ki vagyunk szolgáltatva a lapjárásnak. Egy menetnek akkor van vége, ha öt bábu belép a felső egyharmadba (6, 7, 10 mezők), illetve ha elfogy a húzópakli. A Keltist 2-4 ember játszhatja, egy menet körülbelül 15-20 percet vesz igénybe, és egy játék alatt érdemes több menetet játszani, megegyezés szerint például három kört, vagy amíg valaki el nem éri a száz pontot. Erre azért van szükség, mert így valamelyest kiegyenlítődnek az esélyek.

Összességében a Keltis egy könnyed és egyszerű játék, de azért nem nagy szám. Óriási negatívuma a nagy szerencsefaktor, pozitívuma viszont, hogy gyors, pörgős, nem kell sokat várakozni játékostársainkra sem. Kivitelezésére maximum pontot adnék, de azért elgondolkodtató, hogy egy ilyen egyszerű játéknak, minek ennyi tartozék. Egyébként a Keltis egy régebbi kártyajáték, a Lost Cities továbbfejlesztése. Mondjuk a Lost Cities-t csak ketten lehet játszani, mégis úgy gondolom, hogy talán jobb lett volna emellett a változat mellett megmaradni, mert ez inkább egy egyszerű kártyajáték, nem pedig táblás.

Első bejegyzésemet a fantasy rajongók alapművének, A gyűrűk ura táblás adaptációjának szentelem. Az alábbi változat a már emlegetett német társasjáték-guru, Reiner Knizia fejéből pattant ki, így már a doboz felbontás előtt lehet sejteni, hogy nem fogunk nagyot csalódni a játékban. A gyűrűk ura szövevényes, sokszereplős történetét igen nehéz lenne egyetlen társasba belezsúfolni, ám Knizia a szükséges egyszerűsítésekkel is megőrizte a lényegesebb eseményeket, illetve, ami még fontosabb, a könyv hangulatát is. A játékot maximálisan öten lehet játszani, minden játékos egy-egy hobbit bőrébe bújik, hogy a veszélyes kalandokat túlélve a Végzet hegyének gyomrában végleg megsemmisítsék a gyűrűt és ezáltal a gonosz Szauront is.

A képen látható főtábla mutatja a fontosabb helyszíneket (kattintva nagyobb lesz), ahol hőseink az ellenséggel küzdenek, vagy a szövetségesektől kártya formájában utánpótlást vesznek fel. A játéknak igen egyszerű a menete: mindenki húz egy karakterkártyát, ami alapján eldől, hogy ki melyik hobbittal is lesz. Az öt hobbit különböző tulajdonsággal rendelkezik, amit a játék folyamán hasznosítani tudnak (amúgy az ötödik főhős Pufi, akit csak a könyvből lehet ismerni, bár ott is igen hamar az egyik fekete lovas áldozata lesz). A játék kezdetén különleges tulajdonsággal csak Frodó bír, hiszen nála van az Egy gyűrű, amit mindenáron meg kell védenie Szaurontól. A főtábla alján látható, hogy míg a hobbitok balról indulnak, Szauron jobbról közelít. A helyszíneken nem teljesített feladatok, illetve balul elsült dobások következtében az ellenfelek folyamatosan közelítenek egymáshoz. A játék akkor ér véget, ha Szauron az időközben akár megváltozott gyűrűhordozó mezőjére lép.

A játék során összesen hét helyszínen kell megküzdeni az ellenséggel, amiből négy külön, sokkal részletesebb táblát is kapott. Ezeken a táblákon szívet, gyűrűt, napot és pajzsot kell gyűjtenünk, miközben a változó szimbólumú kártyákkal előrelépünk a fő szálon. A képen látható helyszín a Helm-szurdok, ahol a kard emblémájú kártyalapok eldobásával tudunk a fő vonalon mozogni, ezáltal minél gyorsabban véget vetni a kalandnak. A kézfogás és a láb jelképekkel viszont értékes kártyákat, illetve létszükségletű szív-, pajzs- és napkorongot tudunk szerezni. Azonban érdemes a kisebb veszteségekkel együtt is gyorsan a fő szál végére érni, még mielőtt a sarkokban látható események bekövetkeznének, amik általában Szauron gyors és visszafordíthatatlan előrejutását eredményezik a főtáblán.

A szerencse igen nagy jelentőséggel bír, ám a hobbitok ügyes csapatmunkája (mint pl. a kézben lévő kártyák cseréje) ellensúlyozni tudja mindezt. A kártyákon és a táblákon látható rajzok többsége nagyon szép, simán felvállalható illusztrációja a könyvnek. A könyv legtöbb szereplője a kártyalapokon köszön vissza ránk, akik oldaltól függően pozitív vagy negatív hatással lehetnek a hobbitokra. Bár sokaknak egyértelműnek tűnhet, de azért én kiemelném, hogy a feliratok szöveghűk, azaz az eredeti magyar fordításban található neveket és kifejezéseket használják. Ez azért fontos, mert ennek hiánya könnyen tönkretehetné a játékélményt. A játék a sokféle kártya és embléma miatt elsőre bonyolultnak tűnhet, ám a leírás elolvasása és a próba után a játékmenet lényegesen egyszerűbbnek fog tűnni.

A gyűrűk urának azonban akad egy hatalmas hibája is: az összes játékos egymással van, az ellenfél nem valós személy, így nincs senki, aki korlátolná az esetleges csalásokat, amik így bármiféle retorzió nélkül maradnak. Ez különösen a játék végére igaz, amikor akár egy dobáson is múlhat, hogy Szauron elkapja-e a gyűrűhordozót. Ilyen esetekben még mi is, akik néha görcsösen ragaszkodunk a szabályokhoz, szemrebbenés nélkül csalunk, csak hogy a végső siker meglegyen. Rajongóknak kitűnő ajándék A gyűrűk ura, azonban az újrajátszások során hamar egysíkúvá és unalmassá válik a játék, ami miatt könnyen a szekrény mélyére kerülhet a doboz.

A BANG! egy igazi western-keretes kártyajáték, ami tényleg a vadnyugatra repít minket. Tulajdonképpen ez egy szerepjáték, ahol a szerepkártyák határozzák meg, hogy kinek milyen sorrendben kell játékostársait eltenni láb alól. A játékosok seriff, seriffhelyettes, törvényen kívüli, vagy pedig fejvadász szerepébe bújhatnak. Izgalmassá teszi a játékot, hogy a seriffen kívül a többi karakter titkos, vagyis csak a játékos halála után derül ki, hogy a törvény oldalán állt, vagy azzal szemben. Természetesen cselekedeteink, például az, hogy kire lövünk, kit védelmezünk, azért felfedik valódi kilétünket.

A játék lényege, hogy mentsd a saját bőröd, illetve a veled egy oldalon állókét, valamint hogy összefogva bajtársaiddal kicsináljátok az ellenséget. A seriff és segédei feladata a "gonoszok" megsemmisítése, a fejvadásznak arra kell törekedni, hogy mindenkit megöljön és utoljára a seriffel végezzen, a törvényen kívüliek célja a seriff kivégzése. Nekik tulajdonképp lehetne a jelmondatuk: I shot the sheriff, but I didn't shoot the deputy. A játék így akkor ér véget, ha valamelyik karakterhez tartozók teljesítik a küldetésüket. A játékosok a játék elején személyiség kártyát is kapnak, ami különleges képességekkel ruházza fel őket. Ezek a képességek mindig valamilyen pozitív tulajdonságok, vannak értékesebbek, és vannak elég gagyi kártyák is. Ezen felül ezek a karakterek határozzák meg, hogy kinek hány élete van a játék során (3 vagy 4). Mi csak a négy életeseket szoktuk használni, mert a hármasok elég rossz tulajdonsággal rendelkeznek, és még kevesebb életet is biztosítanak.

Úgy tudunk valakit megölni, ha rálövünk egy Bang kártyával. A lövés talált, ha nem tudunk elugrás kártyát kijátszani, és ilyenkor veszítünk egy életet. Akkor is megmenekülhetünk a haláltól, ha van hordó kártyánk, hiszen akkor el tudunk mögé bújni. De persze visszanyerhetjük elvesztett életpontjainkat, ha sört iszunk. Ha támadnak az indiánok, fel kell velük venni a harcot, azaz, csak úgy menekülhetünk meg, ha visszalövünk rájuk. Ha valaki túl jól áll küldetése teljesítésében, börtönbe küldhetjük (kivéve a seriffet, mert őt nem lehet hidegre tenni), vagyis kimarad egy körből. Mi azzal szoktunk szórakozni, hogy mindig szegény Esztit küldjük börtönbe, már csak a hagyomány kedvéért, de azt hiszem ő nem igazán értékeli a poént. Ezen felül dinamitot is küldhetünk a többieknek, ami egyszerre három életet szív le, ha nálunk robban fel. Ez némelyekre akkora nyomással van, hogy inkább kártyát pazarol arra, hogy megsemmisítse a dinamitot. Nálunk például Wincsi addig nem nyugszik, amíg nem likvidálja az égő rudat. Ezeken kívül szerezhetünk fegyvereket, ami nagy távolságra is lő, vagy egyszerre többször tud tüzelni. Lophatunk a másiktól, módosíthatjuk távolságunkat az ellenségtől, vagy kirabolhatjuk a postakocsit plusz lapokért.

Természetesen ezek most nem a pontos játékszabályok, hanem csak egy kis ízelítő a játékból. Mi a játék közben mindig két számot kezdünk énekelni: az egyik a már említett Bob Marley szám, a másik pedig a Kill Bill betétdala (Bang bang, he shot me down...). Szóval egész jól elszórakozunk, apró, mostanra már szokásossá vált poénokkal fűszerezzük a játékot.

Összefoglalva a BANG! tényleg nagyon jó játék akkor, ha igazságosan vannak elosztva a lapok, mert előfordulhat, hogy valaki nem nagyon tud érvényesülni, mert nincsenek jó lapjai. Az is megeshet, hogy valaki pl. nem tud védekezni a lövések ellen és egy kör alatt meg is hal. Ilyenkor elég uncsi a játék a hulláknak. Persze az sem túl izgi, ha a végére marad két-három játékos, és sehogy sem tudják "kicsinálni" egymást, ez az elhúzódó játék sem túl érdekfeszítő a már kiesetteknek. Na jó, azért nem olyan vészes a helyzet, annyira nem gyakran fordul elő az ilyesmi. Meg persze azért sem olyan rossz a helyzet, mert akár heten is lehet játszani, sőt kiegészítővel nyolcan is, úgyhogy biztosan akad a halottaknak is társasága. Egyébként a BANG! is kifejezetten partyjáték, nagyon jól megy sörözgetés, borozgatás közben is. Szóval mindenkit arra bátorítok, hogy nyugodtan próbálja csak ki. Egyébként most már kapható magyar nyomtatásban is, régebben csak németül lehetett beszerezni.

A KAC-KAC KUKAC egy szórakoztató játék dominókkal és kockákkal. Na de persze nem hagyományos kockákra és dominókra kell gondolnunk, hiszen itt nagy szerepük van a kukacoknak.

A játék 16 dominót tartalmaz, 21-36 értékekkel, minden kövön különböző számú kukac található, 1-4 értékben. Minél magasabb értékű egy kő, annál több kukac van rajta, mivel annál nehezebben lehet megszerezni. Ezeket a köveket növekvő sorrendben, egymás mellé az asztal közepére helyezzük. Ezen felül 8 dobókocka tartozik a játékhoz, ami abban különbözik a hagyományos kockáktól, hogy a hatos helyén egy kukac található, aminek értéke öt.

A játék során a soron következő mind a nyolc dobókockával dob. Ezután a dobásból ki kell választani és félretenni egy szimbólumot, de abból az összest. A játék során arra kell törekednünk, hogy minél nagyobb pontszámot dobjunk. Amennyit dobunk, azt a dominót tudjuk megszerezni magunknak, és minden megszerzett követ egymáson gyűjtjük magunk előtt. Nehezíti a dolgot, hogy egyszerre csak egyféle értéket tehetünk félre, tehát például a képen látható esetben a legjobban az ötösöket vagy a két kukacot érdemes kivenni, hiszen ezzel elég sok, azaz tíz pontot tudunk félretenni. Ezek után a maradék kockákkal újra dobunk, de itt már nem szedhetünk ki olyan szimbólumot, amit már félretettünk. Tehát a következő képen látható, hogy kitettünk már kukacokat, egy négyest és egy ötöst, vagyis ebben az esetben már csak a hármast tudjuk választani. 

Ám dönthettünk volna úgy is, hogy az elért 29 pontnál megállunk, ekkor a képen látható esetben két lehetőségünk van, mivel a 29-es kő már nincs a sorban. Ilyenkor vagy elviszünk egy kisebb értékű követ a sorból, például a 27-est, ám ekkor csupán két kukacot tudhatunk magunkénak. A másik lehetőség, hogy ellopjuk játékostársunktól a 29-est, és így, már három kukacot szereztünk meg. Lopni csak akkor lehet, ha pontosan dobjuk ki az értéket, és ha az valamelyik játékos legfelső dominója, ha már rákerül egy másik kő (úgymond: le van védve), akkor csak egy kisebb számú dominóval kell megelégednünk.

Ezen kívül még egy szabály van, nevezetesen, ha dobásunkban csak olyan szimbólumok szerepelnek, amiket már félretettünk, akkor sajnos bebuktuk a kört. Ilyenkor, ha már volt megszerzett dominónk, akkor a legfelső követ vissza kell tennünk a sorba, és a legmagasabb értékű követ le kell fordítani, vagyis azt már nem lehet megszerezni. Ha viszont még nem szereztünk egy dominót sem, akkor nem történik semmi, a következő játékos következik.

A játéknak akkor van vége, ha elfogy a sorból az összes dominó. Ekkor összeszámoljuk, hogy kinek hány kukacot sikerült összegyűjtenie. Értelemszerűen az nyer, aki a legtöbbet szerezte meg.

Ez a játék gyors (kb. 20-30 perces), pörgős, izgalmas, vicces, és pozitívuma még, hogy viszonylag sokan lehet játszani. Szerintem a KAC-KAC KUKACOT hívhajuk amolyan partyjátéknak, hiszen nem túl bonyolultak a szabályai, akár beszélgetés, sörözgetés közben is megállja a helyét. Saját tapasztalatból azt tudom mondani, hogy annál élvezetesebb a játék, minél inkább megpróbálunk kiszúrni a másikkal, azaz, ha előszeretettel lopjuk el társaink dominóit, mivel a harc a kukacokért izgalmassá teszi a játékot. Összefoglalva, csak jót tudok mondani a KAC-KAC KUKACRÓL, mindenkinek, aki könnyed szórakozásra vágyik, csak ajánlani merem.

Végül annyit jegyeznék még meg, hogy a játék szerzője Reiner Knizia, akinek a neve elég jó márkának számít a társasjátékok világában.  Szóval biztosak lehettek, hogy találkoztok még az oldalon ezzel a névvel.

A Stupido egy rendkívül egyszerű kártyajáték, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. A játék eléggé pörgős, főleg ha minél többen játszuk. Ezen felül nem igényel túl nagy belemerülést, úgyhogy akár iszogatás közben is kitűnő elfoglaltság.

A kártyacsomag 120 számozott lapból áll, amiken ezen felül 0 és 5 közötti számú büntetőpont is található. Kezdéskor mindenki tíz lapot kap a kezébe, és az asztalra még öt lapot helyezünk. A játék folyamán körönként minden játékos kiválaszt egy lapot, úgy hogy a többiek ne lássák, majd ha mindenki választott, egyszerre mutatják meg. A játék lényege, hogy mindig amellé az asztalon levő lap mellé kell tennünk a kiválasztott lapunkat, amihez növekvő sorrendben a legközelebb áll. Először a legkisebb lapot kell a hozzá legközelebb eső laphoz letenni, és így tovább, vagyis például a képen a 20-as jön a 13-as mellé, aztán a 49 a 39 után, a 75, a 81 és a 111 pedig egymás után a 70-es mellé kerülnek. Ezt követően húzunk a húzópakliból, majd újra kiválasztunk egy lapot, megmutatjuk és így tovább, és így tovább.

Büntetőpontokat (csillagok) úgy szerezhetünk, hogyha mi tesszük le a sorban a hatodik lapot, akkor az egész sort elvisszük és az általunk letett hatodik lap marad a sorban az első. Például a képen a 111 után jön a 112 és a 113, de mivel ez már a hatodik a sorban, így aki ezt rakta elviszi az egész sort, és a következő sor a 113-sal fog kezdődni, és ez után pakoljuk tovább a lapokat. A játékot egyébként az nyeri, aki a legkevesebb csillagot gyűjti össze.

Ezeken kívül van még egy szabály, vagyis ha a sorban szereplő utolsó lapok mindegyikénél kisebbet teszünk, akkor kicserélhetünk egy sort, azaz választanunk kell egyet, amit elviszünk (azt érdemes, amiben a legkevesebb csillag van), és a mi kártyánkkal fog kezdődni az új sor. A képen a 6-os a legkisebb lap, ez a játékos választ magának egy sort. Itt a 13+20-as sort, vagy a 68-ast érdemes elvinni, mivel ezekben csak 3-három csillag van.

Egyébként az elvitt sorokat nem a kezünkben gyűjtjük, hanem félretesszük, és a játék végén összeszámoljuk. A játéknak akkor van vége, ha már nem tudunk a húzópakliból húzni, és a kezünkből is elfogytak a lapok.

Szóval nem egy bonyolult játék, úgyhogy akár gyerekekkel is lehet játszani. A játék elég pörgős, kb húsz perces egy menet. Szerintem annál izgalmasabb és kiszámíthatatlanabb, minél többen játszák (4-10 fő), mivel így nagyobb az esélye annak hogy valaki biztosan visz egy sort. Amikor megismertük a Stupidot, sokat gondolkoztunk azon, hogy mi lehet nyerő stratégia, de hamar rá kellett jönnünk, hogy tulajdonképpen ilyen nem létezik, mivel elég nagy szerepe van a véletlennek és a szerencsének. Ennek köszönhetően szinte minden körben más a nyerő, hiszen a szerencse forgandó! Egyszóval szórakoztató játék, nagy pozitívuma, hogy sokan is lehet játszani, akár kocsmázás közben is. Tehát ez egy amolyan bemelegítő játéknak is mondható, hogy ráhangoljuk magunkat valami komolyabbra. A társaságunkban akadnak olyanok, akik nem túl nagy társasozók, de ez a kártyajáték mégis elnyerte a tetszésüket, tehát további előnye, hogy még azok is, akik nem nagy játékosok, is kellemesen el tudják magukat foglalni vele.

Ha valaki ki akarja próbálni, megteheti a honfoglaló holnapján is, vagy onnan meg is tudja rendelni a kártyát. Egyébként ugyanez a játék Vigyáz(z)6! néven is fut. Csupán annyi a különbség, hogy ott ha jól emlékszem csak 105-ig  és nem pedig 120-ig mennek a lapok. Tehát, ha valakinek megtetszett a játék, akkor ezt is be lehet szerezni.