Első bejegyzésemet a fantasy rajongók alapművének, A gyűrűk ura táblás adaptációjának szentelem. Az alábbi változat a már emlegetett német társasjáték-guru, Reiner Knizia fejéből pattant ki, így már a doboz felbontás előtt lehet sejteni, hogy nem fogunk nagyot csalódni a játékban. A gyűrűk ura szövevényes, sokszereplős történetét igen nehéz lenne egyetlen társasba belezsúfolni, ám Knizia a szükséges egyszerűsítésekkel is megőrizte a lényegesebb eseményeket, illetve, ami még fontosabb, a könyv hangulatát is. A játékot maximálisan öten lehet játszani, minden játékos egy-egy hobbit bőrébe bújik, hogy a veszélyes kalandokat túlélve a Végzet hegyének gyomrában végleg megsemmisítsék a gyűrűt és ezáltal a gonosz Szauront is.
A képen látható főtábla mutatja a fontosabb helyszíneket (kattintva nagyobb lesz), ahol hőseink az ellenséggel küzdenek, vagy a szövetségesektől kártya formájában utánpótlást vesznek fel. A játéknak igen egyszerű a menete: mindenki húz egy karakterkártyát, ami alapján eldől, hogy ki melyik hobbittal is lesz. Az öt hobbit különböző tulajdonsággal rendelkezik, amit a játék folyamán hasznosítani tudnak (amúgy az ötödik főhős Pufi, akit csak a könyvből lehet ismerni, bár ott is igen hamar az egyik fekete lovas áldozata lesz). A játék kezdetén különleges tulajdonsággal csak Frodó bír, hiszen nála van az Egy gyűrű, amit mindenáron meg kell védenie Szaurontól. A főtábla alján látható, hogy míg a hobbitok balról indulnak, Szauron jobbról közelít. A helyszíneken nem teljesített feladatok, illetve balul elsült dobások következtében az ellenfelek folyamatosan közelítenek egymáshoz. A játék akkor ér véget, ha Szauron az időközben akár megváltozott gyűrűhordozó mezőjére lép.
A játék során összesen hét helyszínen kell megküzdeni az ellenséggel, amiből négy külön, sokkal részletesebb táblát is kapott. Ezeken a táblákon szívet, gyűrűt, napot és pajzsot kell gyűjtenünk, miközben a változó szimbólumú kártyákkal előrelépünk a fő szálon. A képen látható helyszín a Helm-szurdok, ahol a kard emblémájú kártyalapok eldobásával tudunk a fő vonalon mozogni, ezáltal minél gyorsabban véget vetni a kalandnak. A kézfogás és a láb jelképekkel viszont értékes kártyákat, illetve létszükségletű szív-, pajzs- és napkorongot tudunk szerezni. Azonban érdemes a kisebb veszteségekkel együtt is gyorsan a fő szál végére érni, még mielőtt a sarkokban látható események bekövetkeznének, amik általában Szauron gyors és visszafordíthatatlan előrejutását eredményezik a főtáblán.
A szerencse igen nagy jelentőséggel bír, ám a hobbitok ügyes csapatmunkája (mint pl. a kézben lévő kártyák cseréje) ellensúlyozni tudja mindezt. A kártyákon és a táblákon látható rajzok többsége nagyon szép, simán felvállalható illusztrációja a könyvnek. A könyv legtöbb szereplője a kártyalapokon köszön vissza ránk, akik oldaltól függően pozitív vagy negatív hatással lehetnek a hobbitokra. Bár sokaknak egyértelműnek tűnhet, de azért én kiemelném, hogy a feliratok szöveghűk, azaz az eredeti magyar fordításban található neveket és kifejezéseket használják. Ez azért fontos, mert ennek hiánya könnyen tönkretehetné a játékélményt. A játék a sokféle kártya és embléma miatt elsőre bonyolultnak tűnhet, ám a leírás elolvasása és a próba után a játékmenet lényegesen egyszerűbbnek fog tűnni.
A gyűrűk urának azonban akad egy hatalmas hibája is: az összes játékos egymással van, az ellenfél nem valós személy, így nincs senki, aki korlátolná az esetleges csalásokat, amik így bármiféle retorzió nélkül maradnak. Ez különösen a játék végére igaz, amikor akár egy dobáson is múlhat, hogy Szauron elkapja-e a gyűrűhordozót. Ilyen esetekben még mi is, akik néha görcsösen ragaszkodunk a szabályokhoz, szemrebbenés nélkül csalunk, csak hogy a végső siker meglegyen. Rajongóknak kitűnő ajándék A gyűrűk ura, azonban az újrajátszások során hamar egysíkúvá és unalmassá válik a játék, ami miatt könnyen a szekrény mélyére kerülhet a doboz.